Hajjaj, a szent tehén. Nehéz 90.000 négyzetkilométeres környezetünkben úgy írni a kezdetben Vince Clarke, később Martin L. Gore által vezetett basildoni kvartett (majd trió) viselt dolgairól, hogy az valamely körökben ne váltson ki felzúdulást.


Magyarországon ugyanis olyan kultusz övezi ezt az együttest mind a mai napig, hogy az valami hihetetlen. Nálunk nem beatlemánia volt, hanem depesmánia van. Immár húsz éve folyamatosan, azaz inkább 22, mert első Volán-pályás koncertjük óta rajong értük kicsi-nagy, fiatal és öreg. Blekkszelebrésön, ricsárdtáccsfész.

De kanyarodjunk vissza tárgyunkhoz. A Depeche Mode korai klipjei finoman szólva is a szar felé konvergáltak. Egy Clive Richardson nevű fickó rendezte őket (1981-től 1986-ig négy kivétellel az összes klipjüket ő készítette) és majdnem mindegyik a 'harmatos forgatókönyv - erőltetett performansz-jelenetek' sémára épült. A tagok is elég nevetségesen néztek ki (mondjuk a nyolcvanas években ez nem volt különösebben nehéz), az 1986-os 'Black Celebration' album idején már erőteljesen megfogalmazódott a vérfrissítés igénye a DM vizuális frontján, mind az együttes, mind a menedzsment részéről.
A felmentő sereg egy holland fotográfus, Anton Corbijn személyében érkezett meg, aki nem csak hogy végrehajtotta a feladatot, de bőven túl is teljesítette azt. A 'Question Of Time' az első klip, amit Dave Gahanéknek rendezett.

Mit látunk itt? Egy jellegzetes, Corbijn-módra kifacsart sztorit, aminek első látásra semmi köze a dalhoz, másodikra sincs, de sokszori megtekintés során meg lehet érezni, hogy miért is az a vezérfonal, ami. Corbijn furcsának találta, hogy a DM-nek, bár a lemez címében, és a tagok öltözködésében is nagyon hangsúlyos a fekete szín használata, még sincs fekete-fehér klipjük. Ez volt a változtatás egyik legfőbb eleme, a Clive Richardson klipek jellegzetesen nyolcvanas évekbeli Burda-színei helyét Super8-asokkal rögzített fekete-fehér látképek vették át.

A zenekaros jelenetek egy részét egy koncerten vették fel (Corbijn-től ez szokatlan, nem is igazán illik a klipbe, hogy őszinte legyek), de az árnyékok hangsúlyos alkalmazása azért jelzi, hogy ez most más, amit megszoktunk.


A történet maga több, mint érdekes. Egy gyerek-kézbesítőt láthatunk, aki egy oldalkocsis motoron viszi 'rakományát' a címzettekhez, akik nem mások, mint a DM-legénység, ők egy kastélyszerű házban várják, hogy a kézbesítő megérkezzen az újabb lurkókkal.

Miután megérkezett, és átadta a kis rosszcsontokat, a futár a klip végén visszaindul, kissé megdöccen a motorjával, további sorsa ismeretlen. De talán nem is ez a klip lényege, hanem maga az út, amelyet Corbijn hamisíthatatlan road-movie hangulatban mutat meg nekünk. Nem véletlen, hogy a klipet az USA-ban vették fel, ilyen kietlen autópályák csak ott vannak, a 100%-os hitelességet ott lehetett csak elérni.

Bár korai Anton Corbijn-munkáról van szó, egy-két jelenet, beállítás nagyon jellegzetes, szinte fotóalbumba kívánkozik.


Sivatagi táj, elhagyatott faépülettel és kevés növényzettel - ebből Corbijn-etalon lesz a későbbiekben.


És ami a legfontosabb: a humor. a Depeche Mode klipjei korábban árnyalatnyi vidámságot sem tartalmaztak, ez a fajta 'jópofizás' annak idején bizony kifejezetten jót tett a zenekari imidzsnek. Corbijn a későbbiekben tett is róla, hogy ez így is maradjon (It's No Good, Useless, vagy a legutóbbi Suffer Well).


A klip aktuális kiadása a 'Videos 86-98+' című kétlemezes DVD, de a korábban kiadott egylemezes változaton és a 'Strange' című videokazettán is megtalálható a mű.