Második vizsgált példányunk szintén klasszikus minősítést szokott kapni az évről évre megrendezett 'minden idők legjobb klipjei' versenyeken, általában a 48. helyezést bírja megszerezni, ami azért nem is olyan rossz pozíció.

Az Aerosmith valahogy nem éppen fajsúlyos videóiról ismert zenekar. A hetvenes években összehozott 'játszik a banda' stílusú klipekben semmi különleges nem volt, a nyolcvanas években, mikor másodvirágzásukat élték, a Geffen Records 'kiutalt' melléjük egy Marty Callner nevű figurát, aki gyorsan csajokkal, gegekkel (egy viccesnek gondolt szakállas figura időről időre feltűnik az általa jegyzett videókban) felturbózott kisfilmeket gyártott egymásutánban Steven Tyleréknek, így volt ez az 1989-es 'Pump' klipek esetében is.

Aztán Marty (vagy a Geffen valamelyik embere) valahogy rájött, hogy az ő stílusa valahogy nem igazán illene egy családon belüli nemi erőszakról és az azt megtorló gyilkosságról szóló dalhoz készítendő videóhoz, így a 'Janie's Got A Gun' rendezését az ekkor már komoly kliprendezői portfólióval rendelkező David Fincherre bízták, aki valami olyasmit tett le az asztalra, amit ma is komoly elismeréssel illethetünk.

Ami a klip kezdését illeti, már azt is tanítani kellene, feszültségkeltésből mindenesetre megkapja az ötöst. Fincher ugyanis a szám elején található, kísérteties üvegharmonikákkal készített  10 másodperces 'Water Song' című 'számot' is belekomponálta a videóba, mintha az USA rendőrségi gyakorlatában rendszeresített 'Police Line Do Not Cross' feliratú kordon rezegtetése keltené ezeket a síron túli hangokat, amelyek kiegészítve Fincher fémes szűrőn átengedett acélos-kék színeivel mindenképp felkeltik a néző figyelmét.

Zseniális húzás az is, hogy a kordonos jelenetet a klipben mintegy 7 másodperces szünet követi (az albumon ez nem hallható), a feszültséget fokozandó. Ezután azonban nem a sztori-vonal folytatódik, hanem a zenekar kúszik be a képbe, szó szerint, mivel a kamera alulról emelkedik felfelé, lassan, gyászosan, ugyanakkor félelmetesen is.

Ezután a történet és a zenekaros jelenetek felváltva követik egymást, ahogyan ez a narratív klipeknél megszokott, de a történet maga két szálon és számos idősíkon zajlik:

1. A nyomozás: Ez sok figyelmet kap, a rendőrök zseblámpás kutatásai (szinte fénykardokra hasonlítanak a Maglite-ok, számtalan klipben visszaköszönnek majd) szinte minden jelenetben feltűnnek, a nyomozást vezető főrendőr elszántsága szavak nélkül is tökéletesen látható.

2. Maga a bűncselekmény - tett és indíték: fordított sorrendben történik a bemutatás, az egész klipre jellemző egyfajta 'balladai homály' egészen a végéig nem is tudjuk, hogy miről is van szó. Fincher az apai erőszakra csak egészen finoman utal (pár szimbolikus mozdulat), Janie első (tárgyak összetörése) és második (gyilkosság) reakcióját annál plasztikusabban tárja elénk.

A kettő egyébként össze is kapcsolódik, a gyilkosságot követően is lezajlik egy törés-zúzás, aminek az 'eredményeiből a klipbéli Janie egy szót rak ki (LOST - amennyire meg tudtam ítélni), de ennek sok szerepet nem szán a rendező, csak egy látványos elemként kezeli.

A konklúzió az, ahol Fincher igazán kimutatja a foga fehérjét. Az utolsó jelenet kezdetekor egy bravúros kameramozgással megtekinthetjük a csalárd apa szívébe helyezett golyót, ahonnan lassan emelkedünk felfelé, a halottkém szimbolikus mozdulatáig. Ezt a jelenetet az MTV elég nehezen viselte, ki is nyisszantotta az általa sugárzott változatból, de az összes hivatalosan kiadott verzióban látható, szerencsénkre.

A 'Janie's Got A Gun'-t agyondíjazták (két díjat is kapott az 1990-es VMA-n és másutt is) és kemény témája ellenére az MTV is meglehetősen sűrűn tűzte-tűzi műsorára. Egy ízben a So'90-s c. műsorban kétszer egymás után is leadták, de nyilván tévedésből.

 Az Aerosmith a 'Janie...' után visszatért Marty Callner szolgáltatásaihoz. Nők, poénok, buli. De azért jó, hogy legalább egy kis kitérőt tudtak tenni a másik oldalra is.